Bevezető

Christina Aguilera- Hurt

Azt mondják mindenki kaphat egy második esélyt. Én is kaptam, de nem tudtam vele élni. A második lehetőségemet is megöltem. Szó szerint. Réges-régen kezdődött. Egy spanyol kis városkában. 

1994. április 15. Végzetes és kezdetleges nap volt az életemben. Aznap voltam 4 éves. 

Emlékszem, hogy boldogan szaladtam hazáig az oviból, mert jól tudtam, hogy édesanyám valami meglepetéssel fog nekem kedveskedni. Mikor az ajtóhoz értem hangos veszekedés ütötte meg a fülem. Kíváncsian nyitottam be az egyébként csendes, és békés házba.

- Nem engedem, hogy elvidd!-hallotta, meg anyám kétségbeesett hangját.

-De igenis hagyni fogod, mert jogom van látni a lányomat, és te ebben nem fogsz megakadályozni.-az ismeretlen férfi egyre dühösebb lett, és egyre közelebb merészkedett az anyámhoz.

-Nem fogom engedni, hogy tönkretedd az életét!-anyám a félelmetes és hatalmas férfi láttán sem hátrált meg.

-Te teszed őt tönkre azzal, hogy nem ismerheti az apját!-erre a szóra egy apró sikkantás csúszott ki a torkomon. Mindketten felfigyeltek rám.

-Kincsem gyere ide!- anyám leguggolt, széttárta vékony kezeit, és úgy hívott magához. Nem bírtam megmozdulni. Csak bámultam  a hatalmas tele tetovált férfira, és még gyermeteg fejjel is felbírtam fogni, hogy ő az apám. 

Hirtelen ébredtem fel. Megint egy húzós estén voltam túl. Körbezéztem, de mindenhol csak kiütött fiúkat és lányokat láttam. A jóleső csendbe a telefonom hangos csörgésére lettem figyelmes.

-Beszélj! 

-Héj! Jó reggelt kisasszony! Mond csak meg drága apádnak merre voltál te az este?-apám számon kérő mély baritonja csapta meg a fülem.

-Neked is jóreggelt, és bulizni voltam néhány haverral a Black-list- ben. Talán baj?-a gúny csak úgy csöpögött a hangomból.

-Úgy hallom eléggé másnapos lehetsz. Majd ha hazaértél beszélünk. Szia.

-Csá!

15 évesen azt mondják egy kis hölgynek legfőképp azon kéne gondolkoznia, hogy vajon bekerül-e az általa választott gimibe. Ehelyett én itt ülök 15 évesen a börtönbe, és várom, hogy az én egyetlen drága jó apucikám kivigyen innen. Tény, hogy a tegnap este egy "kicsit" eldurvult. De mit tehettem volna, ha az a szőke p*csa nem bírta befogni a lepcses kis pofáját, nekem meg rohadtul elegem volt belőle. 

-Miss Sánchez kijöhet!- egy kopaszodó rendőr mogorván szolt be a cella ajtaján, miközben kikulcsolta azt. Mikor kiléptem a rendőrség kapuján, megláttam a kocsinak dőlve Martint. Ő volt apám jobbkeze, és egyben a fogadott bátyám.

-Ugye tudod, hogy ez volt az utolsó, hogy apád kihozott a dutyiból?-megrovó hangja bántotta a fülemet, és rengeteg csípős megjegyzés volt a nyelvemen, de inkább nem mondtam neki semmit, csak beszálltam a kocsiba. Egy hangos sóhaj után ő is beszállt, majd elindultunk haza, ahol olyat kaptam amit tuti nem fogok kitenni az ablakba.

A 15 évi gikszereim után, kaptam egy második esélyt apámtól, és mindenkitől.

Most itt vagyok 19 évesen és próbálok élni azzal a bizonyos második eséllyel. De úgy tűnik ez a híres új kezdet sem válthatott meg engem.

A zene hangosan dübörgött abban a gettó klubban ahol kettétört az életem. Az egyik kedven számom ment éppen, mikor hangos fegyverdördülés hallatszott a közelemből. Átverekedtem magam a tömegen és kiszaladtam a klubból. Kintről dulakodás zaja hallatszott. 

-Mond meg hol van az a kis cafka!- egy ideges férfi hangja ütötte meg a fülem. A közelből jött, ezért halkan lopóztam közelebb a hangok forrásához.

-Mondtam már, hogy nem tudom!-fogadott bátyám elcsuklott hangja megrémisztett. Még közelebb mentem, és akkor nem várt kép tárult elém. Az a férfi fenyegette egyetlen barátomat, akt a napokban raboltam ki.

-Ne hazudj nekem, kölyök! Tudom, hogy te vagy mellette mindig, tudnod kell, hogy hol van!- egy hatalmasat ütött Martin gyomorszályába.

-Beszélj! Ne akard, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodjak.- egy pisztolyt rántott elő kabátja belsejéből, és azzal fenyegette. Megijedtem. Az én hibámból bántják azt az embert aki mindvégig mellettem állt, és vigyázott rám.

-Soha nem fogom elmondani, hogy merre van! Akár meg is ölhetsz belőlem nem fogsz kiszedni semmit! Ő az alvilág hercegnője! Senki sem fogja őt elárulni. Én sem!- már folytak a könnyeim. Hogy lehet valaki ennyire bolond, hogy kockáztatja a saját életét, csak azért, hogy engem mentsen?!

-Ahogy akarod!- a nagy melák gonoszan elmosolyodott, majd meghúzta a ravaszt.Bennakadt a tüdőmben a levegő. Nem bírtam felfogni mi történt. Csak akkor tértem észhez mikor az a nagy hústorony meg az emberei elmentek, haldokló barátomat pedig otthagyták, a sikátorban. Gyorsan odaszaladtam hozzá.

-Istenem!- csak suttogásra futotta tőlem, de Martin így is meghallotta, és egykoron élettel teli szemit most rám meresztette. Lerogytam haldokló teste mellé, és nem tudtam mit tegyek.

-Ne sírj hercegnőm, nem lesz semmi baj.- lustán elmosolyodott.

-Már hogyne lenne baj?- magas hangom még az én fülemet is bántotta.- Miért nem mondtad meg, hogy hol vagyok? Miért?- már zokogtam nem bírtam parancsolni könnyeimnek.

-Mert szeretlek. És mert te vagy az akinek nem szabad megtörnie.- akadozva beszélt. Nem kapott levegőt, kezeit pedig oldalához szorította. Lefejtettem kezeit. Aza mocsok tüdőn lőtte. Rátettem kezemet a golyó lőtte sérülésre. 

-Figyelj rám Viktória! Te vagy nekem a legfontosabb, és ha azt akarod, hogy ez az áldozatom ne legyen hiábavaló,akkor el kell tűnnöd innen. -nehezen beszélt.

- Ne beszélj keresek valakit, beviszünk egy kórházba és rendbe jössz ígérem, csak kérlek ne hagyj egyedül.- zokogva borultam véráztatta testére. Megéreztem kezeit a fejemen, lassan simogatta a hajamat.

- Nem. Ez volt a sorsom. De kérlek, úgy mint szerető báty egyetlen kishugát: menny el! Menekülj Ria! Kezdj új életet. Minél távolabb ettől a helytől. Vissza se nézz. És nem feledd amit most mondok: soha sem maradsz egyedül. Én mindig ott leszek melletted, és fentről vigyázok majd rád.- elvette kezét a fejemről, én pedig felemeltem arcomat, hogy még egyszer lássam azokat a kisfiús vonásait.

-Adok neked valamit.- utolsó erejével nyakához nyúlt, és lekapcsolta onnan szerencse láncát.

-Add ide a kezed.-odanyújtottam neki a tenyerem, amibe beleillesztette az ékszert.-Erről majd mindig eszedbe jutok. -ez volt utolsó mondata, mielőtt végleg lecsukta szemeit. 

-Ne! Ne, ne, ne, ne!- kérleltem kétségbeesetten. De nem segített. Zokogva fektettem fejét az ölembe. 

Nem tudom mennyi ideje voltam a sikátorban ölemben a halott bátyámmal, de végre elapadtak a könnycsatornáim. Már csak utolsó kérése lebegett a szemem előtt. Teljesítenem kell. Muszáj elmennem innen. Kiemeltem fejét az ölemből, majd egy utolsó csókot nyomtam homlokára, és hátat fordítva eddigi életemnek felcsatoltam a nyakláncot, amin még ott volta vére csak úgy mint az én kezemen, elindultam egy új élet reményében. Halála az én lelkemen szárad de meg kell tanulnom ezzel együtt élni, és csak a jó emlékeket megőrizni. Irány Madrid.

a nyaklánc:

Martin: